"Víz és erdő közelségében érzem igazán jól magam, és ehhez itt minden adott." - Mónisüti interjú
Kövérné Kalmár Mónika, vagy ahogy mindenki ismeri, „Sütis Móni", feleség, négygyermekes anyuka, újságíróból lett gasztroblogger. Titkon mindig arról álmodott, hogy egyszer író lesz belőle, de aztán másfelé sodorta az élet. Imádott sütni-főzni, ezért is kezdett bele 2008-ban a blogolásba, de egy váratlanul nekiszegezett kérdés hatására a cukrászat felé fordult, és létrehozta a Mónisütit Gyenesdiáson. A cukrászdát ma már nem csak a Balaton környékén, hanem országszerte sokan ismerik és keresik. Az írás iránti szenvedélye és a blog megmaradt, aminek hatására egy könyv is született, a Mónisüti sikere pedig töretlen.
Mióta éltek a Balaton közelében?
Gyerekkoromban Veszprémben éltünk, ott jártam általános iskolába. Tizenkét éves voltam, amikor Veszprémtől tíz kilométerre, Felsőörsre költöztünk. A házunk padlásáról már látni lehetett a Balatont, noha a falu nem parti település, de mégis, itt érintett meg először igazán a víz látványa. Középiskolába Keszthelyre jelentkeztem, a vendéglátó szakközépbe, és annyira megszerettem a várost, hogy ugyan néha-néha elköltöztem/tünk, de mindig visszatértünk. A férjem tősgyökeres keszthelyi, ő nem is tudja máshol elképzelni az életét, csak a Balatonnál.
Miért pont Gyenesdiásra esett a választásotok?
Ide sodort bennünket az élet... Keszthelyen laktuk, ott eladtuk a lakásunkat, de nem akartunk egyből venni valami mást, ugyanis négygyerekes családként nagy ház kellett volna. De tudtuk, hogy a két nagyobb pár éven belül kirepül, aztán pár évvel később ketten maradunk, és mihez kezdünk annyi négyzetméterrel...? Így aztán kiadó házat kezdtünk keresni, egyetlenegyet találtunk, és azt éppen Gyenesdiáson. Így kerültünk oda, ráadásul annak a háznak volt egy külön bejáratú apartman-része, itt ki tudtuk alakítani az első saját üzemünket, ahol először csak ketten dolgoztunk Mariann kolléganőmmel. Néhány évvel később már heten voltunk, amikor átköltöztünk egy nagyobb helyre, oda, ahol jelenleg is működik a cukrászda és az üzem.
Mit szeretsz leginkább a Balaton melletti életben?
Mindent. Na jó, szinte mindent: mindegyik évszakot, és mindegyiket másért. Alig várom a tavaszt, amikor egyre többet süt a nap, életre kel a természet, még nincsenek sokan a bicikliúton, lehet élvezni a tó partján a helyeket tömeg nélkül. A nyár a munkáról szól, nincs mese, rengeteget dolgozunk: sokan jönnek hozzánk, és nagyon szeretem a vendégeinket. Szívesen beszélgetek, ha van rá módom, élvezem, ha elégedett arcokat látok, ha pedig valami probléma van, akkor is azon vagyok, hogy a vendég mindig elégedetten távozzon.
Esténként, amikor bezárunk, lesétálunk a gyenesdiási piacra, ahol zajlik az élet, eszünk egy jó barbecue-t vagy halat, beszélgetünk, próbálunk kicsit regenerálódni a másnap elölről induló hosszú napra. Aztán jön az ősz, a kedvenc évszakom, amikor megnyugszik az élet, mert a vendégek azt hiszik, hogy a nyár az igazi a Balatonnál, pedig nem, az ősz sokkal jobb: még meleg van, de nem rekkenő hőség, lehet kirándulni, biciklizni, gyönyörködni a tájban, ami ilyenkor a leggyönyörűbb. Talán a telet várom a legkevésbé, bár szeretem, ha esik a hó, ha befagy a tó, ha igazi tél van, csak az a szürke latyakos-sáros idő, az nem jön be nekem.”
Van kedvenc balatoni helyed, amit sosem tudsz megunni?
Nagyon szeretek a Balaton-felvidéken autózni. Sokszor én szállítom a sütiket Balatonfüredre, és visszafelé nem a 71-esen jövök, hanem fent, a kis falukon keresztül. Csodahelyeket találtam. A Nivegy-völgy az egyik kedvencem, amelyről pár évvel ezelőtt hallottam életemben először.
Mi a legkedvesebb Balaton melletti elfoglaltságod?
A koronavírusnak köszönhetem, hogy felfedeztem a tanúhegyeket. Korábban, ha volt egy szabadnapom, inkább messzebb mentem, most viszont, hogy külföldre nem lehetett, és belföldön sem volt érdemes, mert egy étterembe sem lehet beülni, én meg nem szívesen eszem meg az ebédemet a kocsiban, dobozból és műanyag villával az ölemből, arra az elhatározásra jutottam, hogy felfedezem a környék szépségeit, és szépen sorban megmászom a tanúhegyeket. Elképesztő szépségeket láttam, el is szégyelltem magam, hogy már harminc éve itt élek, és ezt még eddig nem tettem meg. Ajánlom mindenkinek az ismert és népszerű hegyeken kívül a Haláp, a Tóti és a Csobánc meghódítását, csoda szép látvány tárul az ember szeme elé.
Mennyire inspirál téged a tó közelsége?
Víz és erdő közelségébenérzem igazán jól magam, és ehhez itt minden adott. Biztosan tudnék máshol is élni, mert viszonylag könnyen alkalmazkodom, de úgy érzem, itt otthon vagyok, és ez az érzés kell az alkotómunkához.
Nemrég jelent meg a Mónisüti könyv. Hogyan született meg a fejedben azötlete? Mit kell tudnunk róla, és kiknek ajánlanád?
A blogot is azért kezdtem el írni anno, mert éppen félbehagytam a könyvírást, elbizonytalanodtam ugyanis időközben abban, hogy egyáltalán olvasná-e valaki. Teltek-múltak az évek, a fontosabb feladatok mindig maguk mögé utasították a könyvírást, mígnem tavaly Hajós Szandra, aki már számos szakácskönyvet szerkesztett, feldobta nekem a labdát, hogy „nem akarsz kiadni egy szakácskönyvet?" Dehogynem, mondtam erre, de nem ám csak olyan sima recepteset: az volt a szándékom, hogy a könyv olvasói a MóniSüti történetét is megismerjék, mire az utolsó laphoz érnek. 55 recepttalálható benne 174 oldalon, sok szép fotóval, amelyeket Fényes Gábornak köszönhetünk. A könyvet a már említett Hajós Szandra szerkesztette, ő volt az, aki a kritikus pontokon tovább tudott lendíteni, nagy szerepe van abban, hogy ez a kötet elkészült. Grafikusunknak, Somogyi Péternek is hálával tartozom, ő egy ponton – amikor két éjszaka alatt átírtam a teljes betördelt anyagot –, megfogadta, hogy többet élő magyar szerzővel nem dolgozik. Azóta már megbocsátott.
„Azoknak ajánlanám, akik ismerik és szeretik a MóniSütit, és azoknak is, akik nem ismerik ugyan, de szeretik a házias ízeket. Azoknak, akik keresik helyüket az életben, és fogalmuk sincs, mihez kezdjenek, vagy épp belekezdtek valamibe, de nem tudják, van-e értelme. Remélem, mindannyiuk számára inspirációt jelent a történetünk.
Ha egy szóval kellene jellemezned a Balatonhoz fűződő viszonyodat, mi lenne az?
Kitartó.
