Tavasz az ’50-es évekbeli Balatonnál – Ahogy Bertha Bulcsu látta

„A vízparti településeken a tavasz hírnöke nem a hóvirág, hanem a csuka. Az olajzöld, márványozottan szürke, foltos, hatalmas állkapcsú vízi ragadozó. A csuka ívása sokszor már a jég alatt megkezdődik, de ha a jég felszakadozik, gyorsan benépesülnek a nádasok és a sekély partmenti vizek. A csuka ívásának az ideje február vége s március… Nem is gondolnak a csukára egészen tavaszig. Akkor aztán, ahogy a partról a nádkévéket a kocsikra rakják, felneszelnek a csobogásra. Valamelyik mutáló hangú legény elkiáltja magát: „Fördik a csuka!” Olyan ez, mint egy jelszó. Este már az egész falu tudja, hogy fördik a csuka. S mi történik erre? Derék, becsületes parasztemberek hajnalra átváltoznak… Beleszimatolnak a levegőbe, kiállnak a kapuba, tekingetnek alá is, fölé is. Végül aztán a kerten át, nagyot kerülve lesompolyognak a vízpartra. Az óvatosabbak már előző éjszaka vagy kora hajnalban elrejtik a szigonyukat a learatott nádban. A parton sokáig fülelnek, tekingetnek minden irányba, mert a szigonyozásért börtön jár. Mégsem bírnak a feltámadó halászszenvedélyükkel… Szép ilyenkor a víz. Fémesen csillog, a nádtöveken néhol még jég virágzik. S köztük az olajzöld, aranysárga csukák forognak, locsognak. Ha a hasukkal fordulnak a napfény felé, alabástromfehéren tükröznek. A víznek s az éledő nádasnak már erős, nyers, tavaszias a szaga. Ha szél lengedez, az a nedves földszagot is orra alá hajtja a halásznak. S a tavaszi föld és a tavaszi víz illata együtt, maga a boldogság. Nem beszélnek erről az emberek, hanem megélik, élvezik évről évre.”

„A csuka, legkésőbb este, tepsibe kerül. Megsütik, s a család jó étvággyal megeszi. Bort kortyolgatnak, s az öregek belekezdenek egy-egy régi történetbe. A tavaszi szigonyozás körül mindig nagy volt a csetepaté. Sokan börtönt jártak miatta, sokan életreszóló, kínzó reumát szereztek a jeges vízben. Mégis, mindenki csillogó szemmel mesél, halkra fogott hangon, mintha bizony az ötven évvel ezelőtti csukázást is számon lehetne kérni… A csukával persze nem ér véget a tavaszi izgalom, mert vannak családok, ahol a pontyot jobban szeretik, s a ponty, mint köztudomású, áprilisban kezdi a fördést.”

„A horgászok is megjelennek a parton. Igazítanak a stégjeiken, pallókat fektetnek végig a bemohosodott tavalyi cölöpökön. A pajtákból, félszerekből előkerülnek a csónakok. Leszekereznek velük a partra, s ott felbakolják. A vasárnap délelőttök, délutánok csónakjavítással telnek. Foltokat szegeznek az öreg bárkák aljára, begittelik a réseket, aztán következik a legkényesebb, a festés. A part mentén ilyenkor hetekig terjeng a firnisz, a lenolajkence s a vastag olajfestékek illata. Ez a festékszag éppen úgy hozzátartozik a tavaszhoz, mint a virágzó fák illata. A csónakok legkésőbb május huszadikáig vízre kerülnek. A Balatonon ugyanis április húsztól május húszig tart az általános halászati tilalom. Aki igazán szenvedélyes horgász, az márciusban vízre teszi a csónakját, s még az általános tilalom előtt felkeresi a jó keszegező, pontyozó helyeket. Horgászni persze a kikötőről is lehet, ahol van kikötő. Valamikor én a balatongyöröki mólóról fogtam a legszebb süllőket. Különösen szépeket lehetett fogni, ha kora tavasszal keletire fordult a szél. A keleti szél mindig meghozta a süllőket. Ilyenkor nemcsak kősüllőt, hanem egy-egy formás fogast is megakasztottunk.”

„Márciusban benépesültek a hegyoldalak. Megkezdődött a szőlők nyitása, aztán a metszés, karóigazítás. A diófák alsó ágairól a nyitnikék erősen biztatták a gazdákat, hogy „nyit-ni-kék… nyit-ni-kék”. De a gazdák ezt a madarak nélkül is tudják. A napsütötte lejtőkön javában csattogott a kapa, s fokozatosan kézbe kerültek a metszőollók is. A metszést, aki csak teheti, maga végzi el… A szőlőjét mindenki maga ismeri. Csak a gazda tudja, hogy melyik vágóban milyen szőlője van, hol mivel pótolta a hiányokat. Az öregebb birtokosok mégis kiadják a metszést, mert egyedül már nem győzik. Így aztán én is munkához jutottam ezen a tavaszon, s kerestem egy kis pénzt. Az anyám jogán a falukertben is megkaptam a tavalyi parcellát, így aztán ott is lehetett ásni, gereblyézni, veteményezni. Amerre csak néztem, emberek görnyedtek. A háztáji kertekben is összesöpörték az avart, levágták a hernyófészkeket, s elégették. A fanyar tavaszi füst hetekig tétovázott a fák között. Amikor aztán az időjárás melegebbre fordult, virágba borultak a fák. A hegyoldalak fehérbe, rózsaszínbe öltöztek. A táj képe hirtelen megváltozott. A zord télnek már a nyomát sem lehetett fellelni. A napfény s a virágba borult mandulások szelíd derűt sugároztak. Ki gondol ilyenkor a télre, a húszfokos fagyokra, viharokra? A fák, az emberek, a hegyek mind-mind a nap felé fordulnak, s élvezik az aranyló sugáresőt. A víz színe zöldből kékbe vált, s a hegyek is kék drágakövekként ragyognak a parton. A nádasok üde hajtásain madarak hintáznak, csupa tavaszi harsogás, kiáltás, zendülés az egész táj.”

„Pálinka került az asztalra, koccintottunk. Az éles tavaszi napfény s a törkölypálinka ereje csaknem elbódított. A piros fotelban üldögélve végigláttam a termelőszövetkezet udvarán, a kerten, ami tele volt görbe gyümölcsfákkal, s a pap kertjén is, ami zöldebbnek tűnt, mint a szomszédos földek, telkek. A kert alatt rétek kezdődtek, a réteken túl a vasúti sínpár s a Balaton vize csillogott. Jól látszott a Szentmihály-domb, a tetején a fekete lombú fenyőfák s a hófehér kápolna. A Szentmihály-dombhoz vezető keskeny út a téesz iroda mellett szakadt ki a falu főutcájából. Az út túloldalán, rétek és mandulások között, a falu temetője húzódott meg. Fel kellett volna állnom a fotelból, hogy odalássak. Nem álltam fel, de így is, a lombok s az épületek takarása mögött pontosan érzékeltem, hogy hol a temető. Anyám nyugvóhelye. Az elmúlt őszön költözött ki szegény, sok kedves rokonunk és ismerősünk után. Ez a temető is furcsa hely. A sírok közé becsillog a Balaton vize, ha szél van, behallatszik a nád suhogása s a morajló hullámverés. A másik oldalon alacsony hegyek állnak. A Csereze-domb hatalmas fái egyenként odalátszanak a temetőbe. Olyanok, mint a szobrok vagy a bálványok. Mindez végtelen, kéklő ég alatt.”

„Az idei tavaszon különös borzongás szaladt végig a hátamon. A szepezdi szőlőskertemben hajladozva, majd felegyenesedve a vízre pillantottam… A víz kéklő tükrén kecses szürkésfehér hajó úszott, s mögötte egy uszály. A Kelén kövekkel vagy sóderral rakott uszályt vontatott. Nyilván Pálkövéről indultak. Lehajtottam egy pohár bort, aztán eltűnődtem… Bizony, ez a Kelén… Annak kell lenni, hiszen az orr kecses íve s a hátranyúló fartő gyermekkoromból ismerős. A Kelén volt az első hajó, amin gyermekkoromban utaztam. Hatalmas élmény volt… A Kelén akkor még gőzös volt, éppen úgy, mint a Helka és a Kisfaludy… Később aztán Diesel-motort kaptak s modern navigációs felszereléseket. Ma is bírják a hullámok rohamait, a viharokat. Az erejükből még arra is telik, hogy a szezon előtt néhány dereglye piros követ átvontassanak a déli partra. Pedig milyen öregek s milyen kisasszonyosak… Ahogy az ember innen a hegyoldalból nézi őket, úgy tűnik, nem munkára termettek. S mégis…”

Idézetek forrása: Bertha Bulcsu – Balatoni évtizedek (1973)