Ó, azok a régi balatoni nyarak! – Bertha Bulcsuval és a Fortepan képeivel a régmúlt nyarakat idézzük

„Elvesztettem a kéklő besztercei szilvák, a dió és a kukoricakása ízét. Velük együtt elvesztettem a tájat, az évszakokat, a téli szeleket és a nyári forróságot. Vettem ugyan az északi parton egy darabka földet, s a hegy oldalában megvetettem a lábamat. Fákat ültettem és szőlőt. De hiába. Ez egy másik Balaton, ez egy másik táj. Emlékeztet a nyár a régi nyarakra, s a tájban is némelyik vonás ismerős. Ismerős és idegen. Csak akkor látom a régi tájat, s akkor érzem a régi besztercei szilvák ízét, ha behunyom a szememet, s összeszorítom a számat. Mégis készülődöm. Szeretnék visszatérni.”

„Mit látnak a vízparti falvak lakói? Azt látják, hogy amíg ők izzadnak, dolgoznak, addig mások, akik a városból érkeznek, a vízparton heverésznek, fürdőznek, napoznak, esznek, isznak, fényesednek. Azt látják, hogy a nyaraló vidám, a nyaraló költekezik, a nyaraló lányokkal sétál, csókolózik, furcsán táncol, hangoskodik. A Balaton-parti őslakosság ezt az embertípust júniusban megpillantja, s szeptember tizenötödikéig nézi, nézi megbotránkozva. Azt hiszi, hogy mindig ugyanazt az embert, ugyanazt a csoportot látja. S itt van a tévedés. A strandokon kétségtelenül felbukkannak hónapokon át nyaraló emberek is, de a nagy többség két hétre érkezik.”

„A Balatonon a zsúfoltság most már aggasztó. Tömeg a vízbe vezető lépcsőkön, tömeg a büfé előtt, tömeg a tus és az árnyékszék előtt. A legázolt, csikkektől és barackmagoktól tarkálló gyepen összeérnek a pokrócok, gyékények, az árnyékba húzódott, olvasgató mamák és papák fején hol egy labda, hol pedig egy egész futballcsapat zuhan át. Az embereknek aztán ugye, táskarádiójuk is van… Néhány éve még csak a cafrangos hajú legények ordíttatták a masinájukat vonaton, strandon, utcán, de azóta a helyzet megváltozott. A fiatalok fantáziátlan szórakozásából az idősebb korosztályok is részt kérnek. Manapság már a strandon bömbölő rádiók felének negyven éven felüli a gazdája, de akadnak köztük ősz hajú hatvan-hetven éves huligánok is. Van, aki a tánczenét nyekegteti, van, aki a magyar nótát, a harmadik Luxemburgot, a negyedik a Szabad Európát. Igen, a Szabad Európát… Bele a pofájába az egész strandnak… Senki nem szól, mindenkinek van valamilyen „szenvedélye”, így tiszteletben tartja a szomszédos pokrócon izzadók hajlamait is.”

„Mit lehet a strandon csinálni?

Lehet például napozni, fürdőzni, esetleg olvasni az árnyékban…

Mit nem lehet?

Nem lehet úszni… A Balaton elég nagy, de a bójákon túl tilos beúszni. Keresztben, a parttal párhuzamosan viszont nem lehet úszni a lubickoló tömegtől. Különösen az északi parton van ez így, ahol a víz hamar mélyül, s a tömeg megszorul a tizenöt-húsz méteres parti sávban. – A Balaton körül réges-régen természetes úszópályákat kellett volna kitűzni a strand mellett, annak részeként. Az összes balatoni nyaralóhelyen úszómestert kellett volna alkalmazni s bevezetni a nonstop úszóoktatást. Országos elvvé, igénnyé válhatna, hogy aki nyaranta eljut a Balatonhoz, akár felnőtt, akár gyermek, tanuljon, tanulhasson meg úszni. A gyermekeket, fiatalokat pedig szervezett keretek között kellene megtanítani az úszásra.”

„Felhős, borongós alkony ereszkedett a vízre. A messzeségben, a kikötők helyzetlámpái belemosódtak a párás sötétségbe. Némán ültem a kormány mellett, s szorítottam a vitorlák behúzó kötelét. A hajó orránál, oldalánál csobogott a víz. Szélesen örvénylő nyomdokvizet hagytam. Mögöttem derengve foszforeszkált a mélység. Szorongva vártam, hogy mikor erősödik fel a szél, és suhint végig a sötétlő hullámos vízen. De a vihar késett. Már Balatonfenyves alatt jártam, amikor az első villám belehasított a nyugati égbolt peremébe. Csak a fényt láttam, s dörgés még nem jutott el hozzám. Nem akartam horgonyt vetni, eszelősen igyekeztem Fonyód felé. Be akartam futni a kikötőbe. Fogtam a kormányt, zajtalanul siklottam a puha nyári éjszakában. A szél néha felgyorsult, pöffösödött. A hajóm ilyenkor meglódult. A zseblámpámat időről időre felvillantottam, mert féltem, hogy belerohanok egy horgászcsónakba vagy stégbe. Közel jártam a parthoz, de nem láttam semmit. A nádasok csak sejlettek mert sötétebbek voltak, mint a környező sötétség.”

„Éjfélkor elértem a kikötőt. Befutottam, horgonyt vetettem a halászhajók mellett, aztán felemeltem a borosüveget, s jóízűet húztam belőle. Fülledt, idegesítő éjszaka volt. A neszeket messzire vezette a párás levegő, s a legkisebb koccanás is kilométerekre hallatszott. Éjjel egykor aztán felbődült a szél. Mély orgonahangon kezdte, s a következő pillanatban már nyögtek a fák, a hajómon süvöltöttek a merevítők, az árboc brummogott. Nagy morajlás támadt a kikötő s a horgászsziget túloldalán. Körülöttem csobogtak, táncoltak a csónakok és a hajók. A viharos széllel az eső is megérkezett. Végigvágott az öböl vizén, mint az ostor. Ponyvám nem volt, csak két sátorlapom. Azokba burkolóztam, s amennyire csak tudtam, behúzódtam a fedélzeti deszkák takarásába. Csépelt, dobolt körülöttem az eső, s az ég akkorákat dördült, hogy nem lehetett elaludni. Hajnalig dideregtem a sátorlap alatt. Akkor aztán mégiscsak elnyomott az álom.”

„Másnap délre megszelídült a viharos erejű északi szél. Felszedtem a horgonyt, és tovább mentem. Este már Bogláron voltam. A víz színe még napokig zöld volt. Nem bírt megnyugodni. A szélhez, a felhők járásához és a víz színéhez igazodtam. Egész nyáron át barangoltam a vízen. Felmentem Akarattyáig, aztán az északi part kikötőit érintve, lassan csorogtam vissza Keszthely felé. A hajóról állandóan a partra vágytam. Sajgó szívvel bámultam a zöldellő, sokszínű dombokat, hegyeket. Ha tehettem, partra szálltam, és felmásztam a hegyek tetejére. A hegyek tetejéről mindig visszakívánkoztam a vízre. Tihanyba négyszer is visszatértem ezen a nyáron. Az alkonyi fényben újra és újra megbámultam a gejzírkúpokat, s két alkalommal elzarándokoltam I. András sírjához is, az altemplomba.”

„Nyáron három-négy hajó is kikötött a györöki mólónál, de nézőközönsége csak az esti hajónak volt. Ez a hajó Badacsonyból jött, és Keszthelyre tartott. A nyári szürkületben jól lehetett látni, ahogy elszakadt a badacsonyi hegy lábától. Néhány percre berácsozták a parti nyárfasorok, aztán hirtelen fehéren előtűnt. Szinte világított a víz felett. Olyan volt, mint egy lapát frissen oltott mész. A lenyugvó nap fénye az égről s a felhőkről visszaverődött még a vízre, s a hajó a sugarakban fehéren felizzott. Aztán kikötött Szigligeten. A szigligeti öbölbe jól beleláttunk a györöki mólóról. Láttuk, hogyan kötnek ki, hogyan simul a parthoz a hajó. De ez inkább csak illúzió volt. Valójában csak azt láttuk, hogy a hajó megállt. Szigliget és Balatongyörök a vízen át, légvonalban legalább hat kilométer. Mi hat kilométernyi messzeségben figyeltük, hogy mit csinál az esti hajó. Rendszerint a szigligeti kikötés közben ereszkedett le az este. A hajót láttuk kikötni, de elindulni nem. Beleveszett a víz felett lebegő párákba s a szürkületbe. Legközelebb már csak akkor pillantottuk meg, amikor az öböl közepe táján felgyújtotta a lámpáit. A korlátoknak dőlve megbabonázva figyeltük, hogyan közeledik a szellemhajó. A szúnyogok közben a fejünk körül döngtek, és nagyokat csíptek rajtunk. A szúnyoginvázió akkor érte el a tetőpontját; amikor Bíró Jákim, a györöki mólóőr meggyújtotta a lámpákat. A szúnyoghad s a fényözön hozzátartozott az esti hajóhoz. Két kilométerre lehetett a hajó a kikötőtől, amikor az első hangfoszlányok eljutottak hozzánk. Az esti hajón mindig énekeltek az utasok. A kiránduló diákok szépen, kórusban népdalokat és indulókat váltogatva, a mulatozó férfiak, asszonyok zabolátlanul, nagyokat kurjongatva. Azt hiszem, az esti hajó a kurjongatás révén vált látványossággá. A hangok megelőzték a hajót. Messze előtte jártak. Mi így aztán már kilométerekről sejtettük, hogy kifélék utaznak rajta. Amikor a móló mellé állt, a kivilágított fedélzetet kutattuk. Utazik-e ismerős? Ki száll le, ki száll fel? Kik a leghangosabbak? Nyaralók vagy keszthelyiek? Mindig akadt ismerős. Az utasok vidáman emelgették a badacsonyi demizsonokat. Néhány percig tartott az egész. A hajó hátratolatott, orrát Keszthely felé fordította, aztán eltűnt a csuhészigetek között. Bíró Jákim eloltotta a lámpákat, az előadás véget ért. A közönség mehetett haza. De nem ment. Sokan, leginkább a fiatalok, ott maradtak a kikötő végén. A vaskorlátnak támaszkodva, a nyári estéken éjfélig elbeszélgettek. Elég nagy volt a kikötő, sokan elfértek rajta. A puha nyári éjszakákon az is előfordult, hogy reggelig szólt a harmonika, és szállt az ének a víz felett.”