Ilyen volt a téli Balaton Bertha Bulcsu szerint

„Az első szélcsendes éjszakán beállt a víz. A szél talán este tíz óra tájban állt el, de reggelre már jég borította a tavat. A friss jég zöldes árnyalatú volt és a védett öblökben tükörsima. Kijjebb, az áramlások találkozásánál, ahol a szélcsend idején sem állt meg a víz mozgása, hullámosan, göcsörtösen fagyott be a tó. Ilyenkor, ha visszatért a szél, felszaggatta a fiatal jeget. Ha nem támadt szél, két-három éjszaka megerősödött a jég, s akkor már kitartott tavaszig. A hízó, vastagodó jég színe zöldből, szürkéből fokozatosan a fehérbe vált. Különösen a felszín közelében fehéredik ki a jég. A jég vastagodásával megkezdődik a téli zenebona. Rianás rianást ér. A repedő jég hangja először csak a xilofonéra hasonlít, de aztán vastagodik, s egyre öblösebb lesz. A tél közepén már a szélesebb rianások keletkezését ágyúdörejszerű, éles hang kíséri. Ilyenkor már sok helyütt jégtúrzás s valóságos jégtorlaszok keletkeznek.”

„Eötvös Károly szerint a téli Balaton hátán mozgalmasabb az élet, mint a legnagyobb nyáron. Kocsik jelennek meg a jégen, s terményt fuvaroznak a déli partról az északira, s az északiról bort a délire. A századforduló idején ez biztosan így volt, de én 1950 táján már egyetlen kocsit sem láttam a Balaton jegén. Láttam viszont nádverőket, alkalmilag én is bekerültem egy-egy csapatba, s láttam nádhordó szánokat a jégen, jégvágókat, orvhalászokat s vasárnaponként nagyon sok korcsolyázót.

A téli jégbirodalom a mesék világát idézi. A nagy, híg vizű rianásokon túl szárcsák, vadkacsák s más északról dél felé vándorló madarak ülnek a jégen. Kiáltozásuk messzi kilométerekre elhallatszik. Ilyenkor a nádból előmerészkednek a rókák, s hason csúszva közelítgetik a szárnyasokat. A rókák nyoma a jég tetejére esett friss hóban sokszor a tavaszi zajlásig megmarad. De még azon túl is, hiszen a zajló jégtáblák továbbra is őrzik a téli állatok nyomát, egészen az olvadásig. A jégre néha nyulak tévednek, néha őzek. Soknak ilyenkor beteljesedik a sorsa. Ha szél támad, veszélyessé válik a jég. Beszakadozik a rianások széle, s nagyobb, tószerű híg vizek keletkeznek. Ezek aztán vékony hártyajéggel befagynak újra, de az ember súlyát nem bírják el. A szél felkavarja a porhót, viszi a jég felett, mint a lisztet, táncoltatja a fehér lidérceket parttól partig. Ha erős a szél, elragad egy-egy kéve nádat is, s áthengergeti a déli oldalra. Csupa süvöltés, sercegés, vijjogás ilyenkor az éjszaka. A szél felkapja a hangokat, s bepréseli a házak közé. Az emberek megborzonganak. Ítéletidő – mondogatják, s valóban az, hiszen alig van olyan tél, hogy be ne temetné a hó a Balaton-felvidék falvait, útjait. Ilyenkor se ki, se be. Nem érkezik meg a kenyér, nem működik a posta, nem lehet orvost találni. A hó alatt nagy a csend. Az emberek várnak, kis alagutakat ásnak a szomszéd kapujáig, összedugják a fejüket, bólogatnak, iszogatnak.”

„A balatoni táj, azt hiszem, télen a legszebb. A havas hegyoldalak s a falvak hóba roskadt házikói messzire világítanak. Jól látszanak a szőlők s a pincék előtt a diófák. A karók s a lemeztelenedett gyümölcsfák előfeketednek a hóból… Ezeken a téli estéken gondolkodtam el először a sorsomon. Ki vagyok, mi vagyok? Miért itt élek éppen, miért nem másutt? S a térképet böngészgetve estéről estére ízlelgettem a falvak szép nevét. Hegymagas, Nemesgulács, Salföld, Köveskál, Vonyarcvashegy, Gyenesdiás, Vindornyalak, Rezi, Vállus… Milyen szép helységnevek ezek. Egy részük biztosan honfoglaláskori, mint például a Köveskál, más részük talán szláv örökség vagy még régebbi. Mindegy nekem. E nevek zenéjét, hangsúlyát a levegővel szívtam magamba. Nekem ez mind magyar név, mind-mind a hazát jelenti. Azokban az években, amikor én iskolába jártam egyetlen szó sem esett a hazáról. A haza s a hazafiság szinte gyanús dolognak tűnt az elöljáróink szemében. Nem is gondoltunk rá soha. Talán így eshetett, hogy csak későn, ezeken a Balaton-parti téli éjszakákon, a helységneveket ízlelgetve döbbentem rá, hogy magyar vagyok. Hecsedli teát szürcsölgetve mormoltam a neveket, Mindszentkálla, Szentbékkálla, s éreztem, hogy ezeket a neveket nem tudom kívülállóként kiejteni, nem maradok olyan fesztelen, mint amikor azt mondom, hogy Los Angeles.”

„A vitorlázás kapcsán érdemes néhány szót a téli Balatonról is ejteni. A „nyaralók” bizonyára azt hiszik, hogy szeptember elsején megszűnik a Balaton, s csak június elején éled fel újra. Ez elég nagy tévedés… Az aranyló októberek sokszor talán szebbek, mint a július, s a decemberek, januárok egész biztosan fenségesebbek. Az igazi balatoniak, a helyben lakó munkások, parasztok, s a véglegesen letelepedett tanárok, mérnökök, orvosok figyelemmel kísérik a téli nádasok életét is, a jégképződéstől az olvadásig. A hétköznapokon a nádverő parasztok s jégvágó munkások lepik a jeget, vasárnap a fakutyázók, korcsolyázók s a vitorlássport szerelmesei. Az igazán elszánt vitorlázók ugyanis, két hajót tartanak, egy télit és egy nyárit… A jégvitorlások olcsóbbak, mint egy dingi, s gyorsabbak, mint az óceán kék szalagjának a győztesei. A jégvitorlások kis szélben vagy hófedte jégen meg sem mozdulnak… De közepes szélben és tükörsima jégen repülnek… A Balatonon a jégvitorlások általában nyolcvan-száz kilométeres sebességgel száguldanak, de a világrekord kétszáz kilométeren felül van. Ilyen sebességgel a hajónak szinte szárnya nő, s a kisebb rianásokon, szakadékokon átrepül.”

„A Balaton számomra beltenger, hatszáz négyzetkilométernyi szabad vízfelület, ahol a fényben és a vízben egyszerre fürödhet az ember, hajózhat, boldogan megfeszítheti izmait, dacolhat az északnyugati viharokkal, győzhet az elemek felett, s ugyanúgy veszíthet is. A Balatonba bele lehet fulladni, meg lehet halni az ölelésében… Télen meg lehet fagyni a jegén… Bele lehet szakadni a rianásokba, lékekbe… A Balaton szelíd partján állva ámulni lehet a hegyek, vulkánkúpok kék gyöngysorán. S a hegyeken túl, Diszel és Zalahaláp között el lehet veszni a hóviharokban. A jég kékeszöld törései s a bazaltszakadások szürke fénye egyetlen mélykék tengerré olvad az égen. Ha felnéz az ember a téli égboltra, megszédül és elzuhan. A Balaton számomra állandó szélzúgás, halászmadarak jajongó kiáltása, fény, félelem, szabadság… Lehetőség az arcvonások megőrzésére, az élvemaradásra, s a naiv vidékiségre…”

„1953-ban én is bekényszerültem a jégre. Főleg kukoricakásán éltem akkor, mert azzal kevés volt a gond. Megfőztem egy-egy fazékkal, s vöröshagymás zsírral megöntöztem. Egy-egy fazék kitartott négy napig, ha szalonna is akadt a házban, akkor ötig. Február táján már nagyon fogytán volt a kukoricadarám, s az erdő és a jég felé kezdtem sandítgatni. Az egyik ködös hajnalon aztán fogtam a baltát, horgot, merítőt, szákot, s leballagtam Szentmihály alá. Vágtam egy léket a nád mellett, és leengedtem a horgomat. Estig két pontyot fogtam. Télen nagy szerencse kell a halfogáshoz. Legfontosabb, hogy az ember a bandázó pontyok nyomára bukkanjon. Ha már felettük van, akkor könnyebb a dolga. Leengedi a horgot közéjük, s ha ímmel-ámmal is, valamelyik azért ráharap. Nem éhes télen a ponty, alig táplálkozik. Este bokrokat tűztem a lékbe, hogy jelezzem a hártyajeget, aztán hazaballagtam. Ekkor ettem főtt pontyhoz életemben először kukoricakását. Ehhez a lékhez még ötször kimentem, s háromszor halat is fogtam. Amikor másodszor jártam a léknél, megmértem a jég vastagságát. Huszonhat centiméter volt. Ez jó átlagos jégvastagságnak számít. Entz Géza szerint a balatoni jég az 1939-40-es esztendőben volt a legerősebb. Akkor hatvan centiméter vastag jegeket mértek. Ezen a télen kilencvennyolc napon át fedte a tavat jégtakaró. Hasonlóan erős volt a tél az 1928-29-es évben is. Akkor kilencven napon át borította a Balatont jég, s a vastagsága ötven centiméter volt. A tó vizét leghosszabban az 1931-32. évben borította jég, méghozzá kereken száz napon át. Sokszor az is előfordul, hogy a jég a tél közepén összetöredezik vagy felolvad, s ilyenkor hetekig szép nyílt víz a Balaton. Az erősebb fagyok idején aztán újra beáll, s jég alatt marad tavaszig.”

„Amint megérkeztek a melegebb szelek, valahol bent, éjszakának idején megroppant a jég. A tó közepén híg víz keletkezett, s a kéken borzolódó hullámokat ellepték a vadkacsák. Sietve felkötöttem a korcsolyámat, s még egyszer végigszaladtam a letarolt nádasok, sárga nádtorzsák mentén, egészen Szentmihályig. A jég színe kemény fehérből vizenyős zöldbe váltott. A korcsolyám megsüppedt, nagyokat estem a kásás jégen. A jég mindenütt pusztult. Kiszélesedtek a rianások, a horgászstégek tartóoszlopai kiolvadtak. Néhol már hajlott a jég a súlyom alatt. Harmadnap megjött a keleti szél, s megkezdődött a zajlás.”

Idézetek forrása: Bertha Bulcsu – Balatoni évtizedek (1973)