Ilyen volt a balatoni téli halászat egykoron
Gemics, cibék, céla, vezeres, tanyák, jegellők – érdekes, de ma már kevésbé ismert szavak a felsoroltak. Pedig mind a téli Balatonhoz, még pedig a téli, jeges halászathoz köthetők.
Fotó: Fortepan / Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / BAHART Archívum
A jeges, téli halászat ugyanis az egyik legnehezebb és legösszetettebb szezonális foglalkozásnak számított a régi időkben. Évszázados hagyományait a halászcsaládok utódaiknak átörökítették. Lukács Károly, a balatoni halászat értő leírója így összegzett A Balaton című könyvében:
„A jégi halászat csak akkor folytatható, ha a tó jege legalább 12-15 cm-t elért. Túlságosan vastag jég viszont, mint az 1929-es téli is, a lékvágások nehézsége miatt tesz meddő vesződséggé minden halászómunkát. A jégi halászás módja és eszközei ugyanazok most is, mint sok száz évvel ezelőtt, sőt, az ősi mesterszavak is (gemics, cibék, céla stb.) nagyobbára használatban vannak még. A jég alatt 400 m-es hálókat húznak több száz sor léken át előre és reggeltől estig 4-5 km-es tanyát is meghalásznak. Mivel a hideg vízben a halak sokkal lomhábbak és nagy csapatokba verődnek, egy-egy szerencsés hálóhúzás néha 50-100 q-ás haltömeget is felszínre hoz.”
A balatoni – téli – halászatnak, ahogy a fentebbi idézetből is kitűnik, sajátos kellékei, eszköztára és szakkifejezései voltak. E téli tevékenység alapkelléke a nagyméretű kerítőháló volt, amely lehetett akár 200-400 méter hosszúságú. A halászmester ún. tanyákat jelölt meg a jégen, ahol a halászatot megkezdték. Ekkor keletkeztek ezek az érdekes tanya-elnevezések: Jajtekerő, Bublanát, Kenyőfőldes, Libadéllő, Aluttejes. A tanyák behatárolását követően az ún. jegellők fejszével vagy szakócával léket vágtak, majd egy bedöntőlékkel beengedték a jeges víz alá a nagy hálót, egy vezérrúddal irányították a háló mozgását. Majd különböző, a halászathoz szükséges lékeket készítettek: sor-, sarok-, ajtó- és keresztezőléknek nevezték. Még inkább nehezíthette a helyzetet, hogy a háló a víz alatt súlyosra fagyott, ezért a kiemeléshez ún. cibéket használtak. Ez egy olyan heveder volt, amelyről ólomgombokkal összefogott lánc lógott le, ezt vetették rá a nehéz, fagyott kötélre és ennek segítségével kezdték meg a kihúzást. Majd amikor már a halászok ott tartottak, hogy eljutottak az ún. kihúzólékhez, akkor először kihúzták a vezérrudat, legvégül a halászhálót. Ezt hívták markolásnak. Egy-egy markolás során akár 20 mázsa halat fogtak, de ehhez 100-200 likat, azaz léket is vágtak a jegellők.
Fotó: Fortepan / Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / BAHART Archívum
A tavi jeges halászat látványos, de veszélyes foglalatosságnak számított. Már a 18-19. századi feljegyzésekben, visszaemlékezésekben több téli halászbalesetről olvashatunk. Az első ismertebb eset 1828-ban következett be, amikor is 18 alsóörsi halász talpa alatt – a Somogy felől érkező vihar közepette – összeroppant a jég és a hullámsírban lelték halálukat. A balatonfőkajári halászokkal 1868-ban esett meg egy szintúgy tragikus történet: a halászlegények jégtorlasz alá szorultak, mivel menekülés helyett a gazdájuk parancsára a hálót próbálták megmenteni. De talán a legemlékezetesebb a 18. század közepén avonyarci és györöki halásztragédia volt, ahol 46 halász maradt rajt egy jégtáblán és sodródott a Balaton belseje felé. 40-en élték túl a veszélyes helyzetet, melynek emlékére kápolnát – az ország egyetlen halászkápolnáját – is állítottak.
A halásztragédiák ellenére a téli, balatoni halászat fáradságos, de általában jóhangulatú tevékenységnek számított és a zsákmányolt halak egy részének megfőzésével, megsütésével zárult. Az értékesnek számító pontyot, fogast le kellett adniuk, de a megmaradt keszegből, apróhalakból ízletes halászlevet készítettek. A szabadon elkészített halételek mellett tüzet gyújtottak, szerényen ünnepelve a téli fogást. A téli halászat évszázados hagyományai sokáig éltek a tónál, mára már a tavi kultúr- és társadalomtörténet fontos fejezeteivé váltak.
