„Hiszek abban, hogy a sérülékeny emberi csillogás nélkül a fény nem tud felragyogni” – A Madách 200 Gondolat Fesztivál apropóján Karafiáth Orsolyát kérdeztük
Az október 25-én induló Madách 200 Gondolat Fesztivál ideje alatt olyan gazdasági, társadalmi, pszichológiai, filozófia és ökológiai témák kerülnek fókuszba, amelyeknek mind közös kiindulópontjuk van: Madách Imre egyik legfontosabb műve, Az ember tragédiája. A fesztivál programjának kérdésfelvetései között megjelenik az örök élet, a teremtés és az evolúció témája, a bor filozófiája és a mesterséges intelligencia művészetekre gyakorolt hatása. Utóbbiról Karafiáth Orsolyát költőt és újságírót kérdeztük, akivel több beszélgetés során találkozhatunk az esemény alatt.
Általánosságban, hogyan viszonyulsz az AI-hoz és az egyre nagyobb ütemű digitalizációhoz?
Szerinted hogyan befolyásolhatja egy művész munkáját a mesterséges intelligencia? Hosszabb távon akár át is veheti a szerepét?
Nem hagyom, a félelem uraljon, de tény: félek, itt a félelem bennem. Inkább azt nézem, amit a félelem hozhat, mert nekem a szorongás jó barátom. És ez a barát suttog. Hogy igenis lehet hasznom mindenből. Anyaggyűjtésben, inspirációforrásként segíthet az AI és jó szórakozás is sokszor, több verset írt már „helyettem”, és néha beszélgetünk is. De alapvetően félelmetes nekem ez a világ. Mindig misztifikáljuk a művészetet, és keressük a választ olyasmikre, mi az ihlet, hogy születik egy-egy mű. Közben, ha szigorúan gondolkodunk, azt látjuk, sokszor olyan talán, mint az álommunka is. A fejben létrejönnek különös kapcsolódások, és ha hagyjuk, váratlanul egymáshoz illeszkednek részletek, amik együtt különös, új minőséget képesek létrehozni. De mindennek van oka, még ha elsőre vagy akár akárhányszorra szétszálazhatatlannak tűnik is. Az AI is hasonló, a már meglévőből gazdálkodik az információk között. És igen, néha meglepő és izgalmas társítások születnek. Sőt: olyan is, ami már maga kész műalkotás. De a műalkotáshoz befogadó is szükségeltetik, az is művészi produktum része, ahogyan dekódolunk. Az még mindig bennünk történik. Nyilván félek attól, hogy a generikus szövegek, az így létrejövő, akár még merészebb társításokat, elevenebb fordulatokat behozó kész „termékek” lenyomják azt, amit a szimpla kis művészagy ki tud sütni. De azért hiszek abban, hogy a sérülékeny emberi csillogás nélkül a fény nem tud felragyogni.
Karafiáth Orsolya I Fotó: Huszár András
Áldás vagy átok? Szerinted jelenthet segítséget a művészetben az AI térhódítása, vagy inkább hátránynak mondanád?
Most épp, nyakig a paradigmaváltásban, nem tudok még erre felelni. Minden attól függ, hogyan használjuk, de ez is közhely. A művészet mindig megtalálja a maga útjait, a kreativitás olykor a legváratlanabb helyeken tör utat magának, abból főz, amiből tud. Az, hogy mondjuk a dekorművészet, vagy a tömegeknek szánt olvasnivalók terén átveszik a terepet az AI segítségével létrehozott alkotások, a művészet lényegét nem érintik. De az is lehet, hogy a művészet, ahogy ma ismerjük, visszahúzódik, és még kevesebbek kiváltsága, játéka, vagy titka lesz. Mindenesetre a változásban vagyunk, a változás mindig hozhat teljesen váratlan fordulatokat is.
A fesztivál során több előadáson beszélgetőpartnerként, több eseményen pedig moderátorként jelensz meg. Ki tudsz emelni egy olyan előadást, amely a legnagyobb kihívást jelenti számodra vagy amely szerinted leginkább aktuális napjainkban?
Számomra a legtöbb felkészülést épp a legelső, az örök életet tematizáló beszélgetés igényelte, Pléh Csaba pszichológussal, Kocsis Krisztián neurobiológussal és Darvas István főrabbival. Maga a felvetés is öröktől foglalkoztatja az embert, és az, hogy ilyen sokfelől nézhetünk rá, ilyen nagyszerű szakértők segítségével, felborzolta az idegrendszerem. Ehhez kutattam a legtöbbet, utánanézve elméleteknek, a vallási vonatkozásnak, és persze mindennek a lelki vetületének.
