Élettörténeteket kutat, állatokat tart és maratont fut– Sümegi Elemér hegedűkészítő mesterrel beszélgettünk

Veszprém ikonikus épületben, az Auer-házban található műhelyében találkoztunk a mesterrel, aki nemcsak egyedi stílusával és külsejével emelkedik ki tömegből, de akkor válik még érdekesebbé, amikor mesélni kezd. Az életéről, a Bakonyról, az őseiről, és arról, hogyan lett az, aki. 

Ön és a családja is Bakonyból származik. Mesél nekünk a bakonyi kötődéséről?

Az őseim – a Schaffhauserek – üvegfúvók voltak, 1753-ban Spessart környékéről érkeztek a Bakonyba, Lókútra. Nem olyan régen készítettem egy DNS-tesztet, amiből kiderült, hogy hányféle ágon csatlakozom a Schaffhauser családhoz, az őseimhez, akik igazi svábok voltak. Talán innen ered az a precizitás, ami a hegedűkészítést is jellemezi, de tulajdonképpen az egész életemet átszövi a hovatartozás érzése, amit kiemelten fontosnak tartok.

Mit jelent Önnek ez a település?

Lókúton élek, a lókúti temetőben vannak eltemetve a szépszüleim, az ükszüleim, a dédszüleim, a nagyszüleim és a szüleim is. A mai napig ebben az ötszáz lelkes, apró településen lakom: dimbes-dombos gyönyörű táj, magasan, csaknem a Bakony tetején. Amikor hajnalban felkelek, és öt óra körül kimegyek az erdőbe, még szinte sötét van, és látni lehet megcsillanni a Balatont a hajnali fényben. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy már a nagyapám, a dédnagyapám, sőt az üknagyapám is innen nézte a Balatont. Szinte ugyanezt a tájat látták. Ezért sokszor kiülök oda hajnalban, és azon gondolkodom, hogy az őseim is itt éltek, ezt a földet művelték, és nem költöztek el innen. Ahogy én sem tettem.

Mit gondol, mi volt az oka ennek?

Azt gondolom, hogy azon a helyen találhatsz igazán önmagadra, ahol úgy érzed, hogy egyedül maradtál. Szerintem sokféleképpen tud önmagára találni az ember, valójában mindenki ezt keresi és kutatja. Én többek között az állattartásban találtam meg magam, amit a nagyszüleimtől tanultam. Ma sokan azért gondolják, hogy jó dolog az állattartás, mert ezt látják az interneten. Én személyesen tapasztalhattam meg, mert a nagyszüleimnek tehenei és lovai voltak, az önellátásra törekedtek. Élték az életüket, állatokat tartottak, mezőgazdaságban dolgoztak és kézművesek voltak. Ők építették fel a házukat, ők készítették el a háztartási eszközeiket, de a hétköznapi tevékenységeken túl a nagypapám például: lovat is patkolt, tényleg szinte mindenez értett. Igazi ezermester volt. 

A hegedűkészítés iránti vonzalma is tőle származik?

Ha visszanézem a szakmában eltöltöttem évtizedeket, a nagyapám alakja mindig kitűnik a történetben, mert az ő egyénisége, késztetése és sugallata jelentette nekem azt, hogy a hegedűkészítés útján elinduljak. Volt egy asztalosműhelye, és legkisebb unokaként rengeteg időt töltöttem ott vele: megmutatta a szerszámok használatát, illetve olyan fogásokat és trükköket, amelyekkel a mai generáció csak technika órán találkozhat. A nagyapám tudtán kívül fantasztikus pedagógus vénával volt megáldva, hihetetlenül kreatív volt, és én kisgyerekként mindig felnéztem rá, mert mindent meg tudott oldani. Szinte most is látom magam előtt, ahogy bementem a műhelybe, a forgáccsal játszottam, és a nagyapám szeget és kalapácsot adott a kezembe. Láttam, hogyan rajzolt egy deszkára, majd fűrészelte és faragta ki, hogy fakanalat készítsen a nagyanyámnak.

A zene iránti érdeklődése is a nagyszüleihez kötődik?

A nagyszüleim sekrestyések, azaz templomszolgák voltak, a nagyanyám nagyon szeretett énekelni, és mindig dalokat tanított nekem. Egyszer kaptam egy kisméretű Weltmeister tangóharmonikát, és óvodásként a lókúti óvodában zenéltem a gyerekeknek. Persze amikor baja lett a harmonikának, azt is a nagyapám javította meg.

A rajz is viszonylag korán fontos szerepet kapott az életében.

A rajzolás élménye végig velem volt, nagyon szerettem képeket másolni. Ha az ember rájön, hogy tehetsége van hozzá, akkor ez a tudás fejleszthető, és boldogsággal töltött el, hogy képes voltam lerajzolni azokat a tárgyakat, amiket láttam magam előtt, vagy a fejemben. Ma már szoftverek segítenek abban hogy 3D-ben megtervezzünk, sőt akár kinyomtassunk egy tárgyat. De nekem akkoriban az jelentette az örömöt, hogy egy deszkára rárajzoltam egy ember alakot, körbefűrészeltem, és amit nem tudtam kifaragni, azt megfestettem rajta. Játékokat készítettem magamnak, és a hegedűkészítés alapja is így született meg: például az, hogyan lehet egy hegedűcsírát kifaragni.

Mikor készítette el az első hangszerét? Mi volt az pontosan?

16 éves koromban készítettem el az első hangszeremet, ami egy Gibson/ Chet Atkins gitár volt. Egy könyv alapján készült, de akkor még igazán jó szakkönyvekhez is nehezen jutottam hozzá. Nagyon érdekes így utólag visszatekinteni, hogy az ember a nulláról elindulva el tud készíteni magának egy hangszert, aztán megszólaltatja, sőt, megtanul játszani rajta. Az volt a teljes beteljesedés. De milyen érdekes az is, hogy én ugyan hegedűket és csellókat készítek, de nem játszom rajtuk. Az első hegedűmet 1995-ben készítettem el. Azt, hogy miért pont hegedűkkel kezdtem el főként foglalkozni, nem tudom megmondani, de talán minden benne van abban, amiket eddig említettem. A nagyanyám éneke, öröme, bánata, búja, és a nagyapám tudása, az a rengeteg dolog, amiben jeleskedett, és amiket így örökül kaptam.

Ha már szóba jött az örökség, Ön Sümegiként született, de a fia, Sámuel felvette a régi, Schaffhauser családnevet. Hogyan fogadta ezt a döntését?

Érdekes érzés, hogy sokszor tudat alatt neveljük a következő generációt. Az apám 24 éves korában magyarosította a nevét Sümegire, én már ezt örököltem. De úgy tűnik, hogy Samu fiamban annyira életre kelt az általam hozott sváb identitás, hogy amikor 18 éves korában leérettségizett, elém állt azzal, hogy szeretné felvenni a régi családnevünket. Örültem neki, és úgy látom, hogy be is jött neki a névváltoztatás, mert 24 évesen, kicsit több mint két év alatt felépített egy sikeres startupot, amivel nemrég egy nemzetközi dizájn díjat is megnyertek. A másik két gyerekünk, Benedek és Imola is ugyanebben a startupban dolgoznak.

Mindhárom gyermeke grafikus lett? Úgy tűnik, hogy ők is örökölték a rajz iránti érdeklődést és tehetséget.

Azt gondolom, az emberek mentalitása akkor jön ki igazán, amikor rajzolnak, vagy például: társasjáték közben. Amikor kicsik voltak, és hétvégente leültem rajzolni, ők is odajöttek, és rajzolni kezdtek. Mindegyik máshogy, de tökéletesen kijött a személyiségük, és már akkor látszott, hogy milyen grafikus válik majd belőlük. Nagyon büszke vagyok rájuk. 

Hegedűkészítő mesterként van olyan munkája, amelyre a legbüszkébb?

Ha szerencsém van, a hangszereket, amiket készítek, többszáz év múlva is előveszik majd a tokból, az akkori ember nézegeti és használja majd. De alapvetően mindig az aktuális hangszerre vagyok a legbüszkébb, amivel éppen foglalkozom. Nemrégiben például egy 1865-ben, Nemessányi Sámuel által készített hegedű hiteles másolatát kellett elkészítenünk egy verseny során. Nagyon szerettem ezt a néhány hónapon át tartó alkotási folyamatot, jó érzés visszaemlékezni rá. Kicsit olyan volt, mint amikor Leonardo rajzokat készítek, amit azért kedvelek annyira, mert amikor átmásolom a művész vázlatrajzait egy papírra grafittal, akkor én is kicsit a mesterrel, egy egészen más tudatállapotban lehetek. Pontosan ezt éreztem a Nemessányi-hegedű másolatának készítése közben is.

Ön szerint mitől igazán különleges a hegedűkészítő szakma?

A hegedű nem egy dísztárgy, hanem egy használati tárgy, ami a zenész társává válik, hiszen ha egy zenészt a megfelelő hangszerrel hozza össze a Jóisten, akkor egy örök szerelem születik. Olyan ez, mint a párválasztás. Nagyon megtisztelő érzés, ha egy zenész elhozza hozzám a hangszerét, hogy az adott problémát oldjam meg, és úgy kérnek segítséget, mint amikor egy beteg az orvosához fordul.

Ez egy igazi bizalmi kapcsolat.

Bizony, ez abszolút bizalmi dolog. Látom, ahogy a zenészek bejönnek a műhelybe, leteszik a tokot, nagyon óvatosan kinyitják, és kiemelik a hegedűt a tokból. Szerintem nagyon érdekes, hogy milyen kapcsolat alakul ki a zenész és a hangszere között. Egy tárgyról beszélünk, de nem akármilyen tárgyról: benne van a hegedűkészítő verejtéke, tudása, mindaz a sok év, amit ő is megélt. Benne van minden a fában, az élő anyagban, ami páratartalomra, hőmérsékletre hihetetlenül érzékeny. Benne van az a szellemi termék, a zeneszerző gondolatai, a művészi kéz finom mozdulatai, a művészi attitűd, ahogy kilép a pódiumra, és ott van az a több ezer ember, akinek a hangszeren és a zenén keresztül átad valamit. Egy-egy előadás során a konferanszié felkonferálja a művészt, a nézők tapsolnak, viszont magáról a hegedűkészítőről illetve a hangszerről, nem tudunk meg semmi információt.

Ebből az elképzelésből született meg a Hegedűkészítők Nemzetközi Találkozójának az ötlete?

Igen, 2023-ban már második alkalommal szerveztük meg ezt a rendezvényt, így a VEB2023 EKF-év kapcsán nemcsak Veszprém városát, hanem a hegedűkészítőket is ünnepeltük, ráadásul egy csodálatos helyszínen, az Érseki Palotában. Több mint 30 hegedűkészítő mester érkezett a zene városába, de vonókészítőket és természetesen zenészeket is hívtunk. Nagy érdeklődés övezte az eseményt, amit nekem szervezőként külön öröm volt átélni. Kiállítás, hegedűhangzási verseny, szakmai konferenciák, koncertek és mindez az Érseki Palota Dísztermében. És ami igazán megható és megtisztelő, hogy a Magyar Hangszerész Szövetség “A MAGYAR HEGEDŰKÉSZÍTÉSÉRT” díjjal tüntetett ki.

Minden munkafázisnak vannak olyan részei, amelyek kifejezetten kedvesek az alkotó számára. Önnek melyek ezek a szakaszok a hegedűkészítés során?

A hegedűkészítés kapcsán sokszor heteket, vagy akár hónapokat átívelő szakaszokról beszélhetünk, de természetesen nekem is vannak olyanok, amelyekben kifejezetten jól érzem magam. Ilyen megrajzolni, majd kifaragni a csigát, előkészíteni lakkozáshoz a felületet, ami egy nagyon finom művelet. A kávarendszer kialakítása, összeépítése, vagy a végső munkafázis: a húrozás. Általában több hullámban tör rám az érzés, az alkotás öröme, amit Csíkszentmihályi Mihály flow élményként emleget. Csak én nem egy festményt akasztok fel az alkotás végén a falra, hanem hangolom a hangszert, ami szintén egy fantasztikus folyamat.

Hegedűket készít, rajzol, és újabban kisfilmek készítésével is foglalkozik a lókúti sváb emberek élettörténetével kapcsolatban. Egy újabb szenvedély van kialakulóban?

Igen, szeretem ezeket a filmeket elkészíteni, riportokat felvenni, képet, zenét vágni hozzá. Sok embernek nem csak egy audió élményt nyújtanak, úgy gondolom: segítenek feldolgozni a megtörtént eseményeket, nekem, az alanynak és a nézőnek egyaránt. Lókútról 1948-ban telepítették ki a svábokat, családokat szakítottak szét, később néhányan visszaszöktek a településre, padlásokon, istállókban, pajtákban bujkálva vártak egy szebb jövőt. Vagy még korábban sokan elvándoroltak Amerikába egy jobb élet reményében. Viszont sosem tudták feldolgozni az átélteket, mert nem igazán volt kinek elmesélni azokat. A nagyapám sok évnyi hadifogság után tért haza, és megfelelő szakember híján csak a nagyanyámmal tudta megbeszélni, hogy mi történt vele a távollétében. Ezeknek a traumatizált embereknek a leszármazottai is traumatizáltak sajnos, ezt kapták úgymond örökül.

Ezért kezdett el a helyi emberekkel az élettörténetükről beszélgetni, majd rövidfilmeket készíteni róluk?

Nagyon szeretek a helyi idős emberekkel beszélgetni, de a dolog érdekessége, hogy én jóval korábban, 25 évvel ezelőtt kezdtem el fotózni a lókúti néniket és bácsikat, akiknek az arcán minden barázdában benne van a gyermekkori öröm, de a háború és kitelepítés fájdalma is, szóval az egész életüket látni lehet a tekintetükben. Viszont senki sem kérdezte őket arról, hogy ezeket a szörnyű helyzeteket miként lehetett túlélni. Elkezdtem portré fotókat készíteni ezekről az emberekről, amelyek kicsit több, mint egy éve kerültek újra a kezembe. Sajnos ezek az emberek már nincsenek velük, de úgy gondoltam, hogy ha most filmre veszem a jelenkor embereinek történetét, akkor majd tíz év múlva is újra velünk lesznek. Így született meg a Vo’szokszt videók ötlete, amelynek jelentése, „mit mondasz”? Ez a kérdés gyakran hangzott el Lókúton, mint fontos beszélgetések elindítója, ezért is erre a címre esett a választás.

Milyen visszajelzéseket kapott a videókkal kapcsolatban?

Nemrégiben egy Németországban dolgozó sebész jelezte, hogy nem gondolta volna, hogy valaha a nagymamáját egyszer még a Youtube csatornán látja vissza. Több, mint harminckétezren látták ezt a kisfilmet, úgy tűnik, hogy a felhasználókat, valahol mégis megérintik az emberi élettörténetek.

Fotók: Toroczkai Csaba