Belvárosi épületséták: Az Óváros tér és az Óváros piac története

Veszprém kereskedelmi forgalmát elsősorban a környéken is nagy mennyiségben termett gabonának és bornak az eladása, a nagybani közvetítő kereskedelem biztosította. Az 1860-as évekig, a déli vasút megépítéséig „hét vármegye hozta a veszprémi piacra gabonáját”. A helybeli és közvetlen környéki kistermelők is hozták a napi élelmezéshez szükséges zöldség- és gyümölcsféléket, a tejet és tejtermékeket. Megjelentek áruikkal a város iparosai és kereskedői és az átmenő vándorkereskedők is. 

Országos vásárokat január 6-át, február 14-ét, március 12-ét, május 4-ét, szeptember 21-ét magába foglaló hetek hétfői napján és november első hétfőjén tartottak Veszprémben, valamint minden kedden és pénteken hetivásár volt. A pénteki hetivásárok helyszíne a Nagypiac volt (a mai Óváros tér), ahol az élelmiszerek és az iparosok portékái cseréltek gazdát. A város legősibb piacterén a Kispiacon (a mai Gizella Hotel helyén) a 19. században már csak tűzifát árultak. A borpiac a Kopácsy-téren (a mai Szabadság tér környéke), a sertéspiac a Balog-tó (a mai Vörösmarty tér) környékén volt,a gabonapiac a Vásárálláson (a mai Hotel Veszprém környékén) volt, amely egyaránt alkalmas volt az országos vásárok lebonyolítására is.

Vásártartási (és így helypénzszedési) joga a város két földesurának (a veszprémi püspöknek és a káptalannak) volt, amit 1901-ben vásárolt meg tőlük Veszprém városa.Veszprémi polgárnak ezután nem kellett helypénzt fizetnie. A helybeli iparos így előnyt élvezett a vidékről érkezővel szemben. A díjszabás színes világot rajzolt a korabeli vásárokról. Voltak gyalogárusok, akik kendőféléket, szalagot, csipkét árultak. A tej, vaj, túró, tojás, zöldség és gyümölcsárusok kézikosárból, vékából vagy hordóból mérték az élelmiszert, de másként fizettek, ha asztalon, állványon, talicskán, vagy a földön árultak. A piaci sátrak átlagosan 4 négyzetméter alapterületet foglaltak el.

Hoztak gabonát, krumplit, répát taligán, szekéren, zsákban, halat ládában, bort, pálinkát hordóban. A városháza déli oldalán árultak a halászok, az alsóörsiek rendszeresen frissen kifogott süllőket hoztak. Éjszaka kifogták a halat, délelőtt 11 órakor már a piacon voltak vele. Azok ficánkoltak a vékáikban. November végén emellett Tihanyból érkezett a garda, Aszófőről a harcsa, amelynek tíz kilós példányáért egy mázsa búza árát kérték el. A Balaton-felvidéki gazdák mustot, szőlőt, újbort is kínáltak. A bakonyi termelők pedig különleges szilvákat, almának, körtéket. Utóbbiból a lila belű volt híres, ami apró, de ízletes gyümölcs. Télire aszalták is, így is finom csemegének számított. Számos édességet is találhattak a vásárlók: törökmézet, mézeskalácsot, mézbort, azaz márcot, ami a méz melléktermékéből készült édes ital. Meg lehetett kóstolni a nyírfa megkarcolt kérgéből szerzett nyírvircset, ami üdítő, egészséges innivaló, napjainkban is nagy figyelem övezi jótékony hatásai miatt.

Hoztak a piacra faszerszámokatfavillákat, sütőlapátokat, gereblyéketSzentgálról, Olaszfaluból és Bakonybélből. A faszenet égetők is megjelentek, akárcsak a fazekasokcsuprokkal, bögrékkel, tálakkal, tányérokkal. A Britter-család a szitákra és a rostákra szakosodott, volt külön kötélgyártó, szabó, takács. A bakonyi cifraszűrt készítők helyben, a Séd völgyében dolgoztak. Az esztergályosok formálták az egyszerűbb és a mívesebb, magyar címerrel vagy Kossuth-képpel díszített csutorákat. Ez a fából készült edény jól tartja a hőt és nagyon könnyű, bort, pálinkát tároltak benne. A napóleoni háborúk idején a seregnek évente százezres számban rendelték Veszprémből.A kádárok a hordókhoz értettek, a bakonyi bútorkészítők pedig az ide települt német származásúak kedvére intarziaberakásos darabokat is hoztak, például Nagyvázsonyból.Az úgynevezett javasasszonyok is megjelentek árusként, ők gyógynövényeket árultak.

A tér körüli üzletek, vendéglátóhelyekfelkészültek a gazdák fogadására, minden igényüket kielégítették.Volt itt kaszinó, étterem és bálterem, olcsóbb kocsma. Híres volt Bauer Károly mészáros hentesüzlete, a tér északkeleticsücskében. Olyan különlegességeket is árult, mint a vaddisznó- és a szürkemarha-hús.Gyarmatárut, kávét és fűszereketa mostani Elefánt étterem helyén árultak, könyvet és nyomtatványokat a Pósa-házban.Volt itt gőzfürdő és orvosi rendelő, két híres patika, ahol saját receptúra szerint gyomorkeserű likőröket is kínáltak. A Francsics- lépcső mellett a kispipa vendéglőben kupleráj működött. Ahogy Rosenthal Sándor a város egykori történetírója jellemezte: 

kedves, patriarchális hangulatával a Piacdomb a régi német városokra emlékeztetett.

A vásártér elnevezése többször változott. Természetes névadással a 20. század elejéig nevezték Piacdombnak vagy Főutcának, majd az 1907-es utcanév rendezéskor Rákóczi térre keresztelték.

Rákóczi tér (1907-től 1950-ig) – Az utcanévrendezés (historizáló hangulatban, a Rákóczi-kultusz zenitjén) egybeesett a piactér kibővítésével és átépítésével. 1907 és 1911 között vagy tucatnyi épületet bontottak le a téren (köztük a mai városháza helyén állt Úri Kaszinót és a Rosenberg-ház helyén álló földszintes házat) – a tér szabad területe majdnem két és félszeresére nőtt, ekkor alakultak ki végleges körvonalai és épültek fel szecessziós házai. A tér lüktető életét, mozgalmasságát elsősorban a piac, a kereskedők árukínálata és a vendéglátóhelyek biztosították. Ezt csak fokozta, az országos nevű politikusok, jeles személyiségek, egyházi méltóságok gyakori megjelenése, átutazása a téren.

Vöröshadsereg tér (1950-től 1990-ig) – Az évszázados tradíció 1945-ben szakadt meg. „Felszabadulásunk 5. évfordulójának tiszteletére” a behódolás netovábbjaként ragasztották rá a Vöröshadsereg nevet, amellyel funkciója is megváltozott. A Piactéren állították fel és avatták fel 1946. március 23-án a vörös csillagos, vöröskőből készült obeliszket, az ún. orosz hősi emlékművet. A piac helyett egy évtizedig innen indultak a távolsági buszok és közel 50 évig itt tartották a „forradalmi tavasz”, a május 1-i és november 7-i megemlékezéseket, a kisdobos és úttörő avatásokat, társadalmi rendezvényeket.

Óváros tér (1990 nyarától) – Az új nevet, amely a történelmi belváros főtere jelentést sugallja a rendszerváltást követően kapta és a veszprémiek hamar elfogadták, de csak nehezen telt meg a város főteréhez illő tartalommal és még nehezebben telik meg pezsgő élettel.