Balatoni szüret – Képzeletbeli időutazás Bertha Bulcsu élménybeszámolójának segítségével

„Ha az utas Almádi és Gyenesdiás között kipillant a balatoni gyors ablakából, mindenütt szőlőket lát, s a szőlőkben görnyedező, verejtékező embereket… A Balaton-felvidéken a táj egészséges, esztétikai képéhez szervesen hozzátartoznak a gondozott szőlőtáblák s a szőlők közé ékelődött fehér homlokzatú, nádfedeles pincék. Vannak olyan települések, ahol szinte minden négyszögölnyi földet megművelnek a helyi lakosok, a letelepült kisbirtokosok, s a gondozott szőlők felkúsznak a meredek hegyoldalba, egészen az erdő széléig, de olyan településekkel is találkozunk, ahol a hajdani szőlőkultúrák helyén ma parlagföldek, gaztenger és csihar riasztja a szemet. Badacsonyban, Balatongyörökön, Balatonszepezden gondozott, szeretettel ápolt szőlőkkel, új telepítésekkel, nagyvonalú kordonosítással találkozik az idegen, de Balatonfüreden a vasút és a víz között, továbbá Balatonudvariban, Pécselyen és a Szentgyörgyhegyen inkább csak pusztuló, gaztengerbe vesző kultúrákra bukkan.”

„Itt fent a hegyoldalban gyakran hallom a gazdáktól, hogy a szőlő a görbe hátú embert szereti. Bizony, igazuk van… Aki szereti a szőlőjét, és minden előírt munkát rendszeresen elvégez, annak a háta öt-tíz év alatt meggörnyed, meggörnyedhet. Hajnali négykor már csattognak a kapák a köves hegyoldalban, s este csak a teljes sötétség tudja az embereket kimozdítani a szőlőből. Különösen tavasszal, nyár elején sok itt a munka. Kezdődik a nyitással, metszéssel, hajtásválogatással, aztán folytatódik a kötözéssel, permetezéssel, s az újabb és újabb kapálásokkal. A fülledt, peronoszpórás időkben van olyan gazda, aki kétnaponként újra permetezi a szőlőjét. Ha csak a legfontosabb munkákat vesszük sorra, az is kitesz egy hatszáz négyszögöles szőlőben harminc napot. A tavaszi nyitás négy nap, a metszés négy nap, a karóigazítás egy nap. A kapálások, sarabolások újabb tizenkét napot vesznek igénybe. A szőlőt a nyári időszakban legalább négyszer meg kell permetezni, ez újabb négy nap, s maga a szüret, a szőlőfeldolgozással s a pince előkészítésével négy-öt nap. Ez azt jelenti gyakorlatilag, hogy a szőlősgazda áprilistól októberig minden vasárnapot végigdolgozik, vagy ha szabad szombatos állása van, akkor minden második szabad szombatot és vasárnapot kell munkával töltenie.”

„Valaha úgy gondoltam, hogy a szőlőművelés, bortermelés nem üzlet, hanem életforma. Az emberek többsége valamilyen gyönyörűséget talál a növény ápolásában, s kedveli a borok kezelését, ízlelgetését, s maga a pince szép hordóival, különös szerszámaival nem más, mint a felnőtt férfiak játékszere. Nyilván van ebben valami igazság napjainkban is. A legtöbb ember szereti a szőlőt, szívesen bíbelődik a hordóival, s talán még permetezni is szeret. De ezért az esztétikai és játékos gyönyörűségért, azt hiszem, nagyon kevesen áldoznák fel a vasárnapjaikat. A bortermelés üzlet. A bortermelés nehéz, keserves munka, s azért foglalkoznak vele oly sokan, mert megéri. És azért, mert rá vannak utalva… A vidéki embernek a szőlő jelenti a másodállást, a keresetkiegészítést.”

„Szüret táján az embereknek megváltozik az arckaraktere. Barátságosabbak, mosolygósabbak lesznek és könnyelműbbek is. A szüret valaha harminc-negyven esztendeje közösségi pogány ünnep volt. A gazdák birkát vágtak, és annyi embert hívtak meg szüretre, amennyit csak lehetett. Nótaszóval, vidám tréfák közepette ment a szőlőszüret, délben aztán nagyot ettek a friss birkagulyásból, és folytatták a munkát alkonyatig. Este venyigetüzek lobbantak a présház előtt, és a fiatalság táncra kerekedett. A gazda és a komolyabb férfinép folytatta a szőlő feldolgozását. Daráltak, felrakták a préseket, kisajtolták a szőlő levét, és hordóba töltögették. A törköly külön hordóba került, lesározták, begurították a pince mögé. A szüret ünnepi hangulata, közösségi jellege már a múlté. Titkos szertartássá változott, amit szűk családi körben bonyolítanak le.”

„A forrásnak indult must erős mákony. Ezt még murcinak hívják, s nem is annyira isszák, mint inkább kóstolgatják. A legények s a gazdák akkor kezdenek először istenigazában nekilátni az ivásnak, amikor a must már nem must, de még nem is bor. Úgy mondják, hogy „kotlós”. Tejszerű, kicsit még édes, de inkább már kesernyés nedű, ami furcsa módon ebben az állapotában a kumiszra is emlékeztet. A kotlós must tele van szénsavval s más gázokkal, mérgekkel, melyek mind-mind a fejbe szállnak. De a kotlós bornak nehéz ellenállni, itatja magát. S ilyenkor, ezeken az október végi estéken érzi a szőlősgazda először, hogy érdemes volt a nyarat, a vasárnapokat végigdolgoznia. Végre kiülhet a pincéje elé, és elbámészkodhat a széles Balaton felett belső Somogy felé. Ezek a holdvilágos októberi esték, éjszakák nagyon szépek. Este tíz óra tájban már minden fűszálon, faágon csillog a harmat, a Balaton vizén széles ezüsthíd ível át, s az ezüsthídon ezüstálmok masíroznak vissza a múltba, előre a jövőbe. Az ezüstálmok megváltoztatják a való világ arányait, a gazda hatalmas lesz, az ellenségei törpék, a tárgyak engedelmesek. Ezek az októberi esték, éjszakák könnyűek, csipkefinomak, ezüstösek és zenével átitatottak. Az őszibogár kitartóan húzza, nyűvi hangszerét, s ha a bor nem, hát ez a fájdalmas bogármuzsika elandalítja a falusi embert. Ez a szelíd elandalodás még senkinek sem árt, ez még a boldogság egyik formája.”