Audiovizuális élmények rendhagyó terekben – Interjúsorozat az INOTA Fesztivál fellépőivel – 2. rész: iamyank

iamyank a benne felgyülemlett érzéseket és félelmeket fogalmazta meg a Láttam a jövőt meghalni album 11 dalában. A lemez élő verzióját az Inota Fesztiválon szeptember 2-án este láthatja a közönség, ahol két dobos (Szalay Dániel és Kocsis Máté), extrém fénytechnika és vadiúj 3D vizuál teszi majd még különlegesebbé a zenei élményt.

Mit jelent számodra a rendhagyóság?

A saját projektjeimben az elmúlt négy-öt évben azt vettem észre magamon, hogy függetlenül attól, hogy éppen vonós, metál vagy elektronikus zenekarról van szó, keresem a lehetőségeket, hogy a koncert ne csak egy péntek esti szórakozás legyen, hanem mind a közönség, mind mi, előadók kapjunk belőle valamilyen szakrális vagy rituális élményt. Az a meggyőződésem, hogy a mai nyugati kultúrából hiányzik a szakralitás, és látszik, hogy az emberek körében nem túl népszerűek a vallási szertartások, mégis szeretnék ennek a hagyományát megtalálni és valódi közösségi rituálékat átélni. Én a magam módján próbálom ezt az igényt kiszolgálni, és ehhez valójában egy különleges helyszín legalább annyira fontos, mint maga az attitűd, amivel az előadás megtörténik: tehát a zene és gondolatok, amelyek mögötte vannak. A koncertműsor is, amivel Inotára készülök, rendhagyó felállásban jön létre: egy három fős formációban, két dobossal kiegészülve, akik a virtuális dobolás élményét adják vissza, és az Inotai hőerőmű lesz az első különleges helyszín, ahol ezt a produkciót bemutatjuk.

Léptél már fel korábban is rendhagyó térben? Milyen tapasztalataid vannak ezzel kapcsolatban?

Igen, szerencsére volt rá lehetőségem, nem is olyan régen, a vonós zenekarommal az iamyank Live Ensemble-lel léptünk fel a győri Öt Templom Fesztiválon egy katolikus templomban, egy 150 éves épületben. Az egész helyszínnek és akusztikának olyan varázsa volt, amelyet egy hagyományos klubban nem lehet elérni. Szóval ez egy kifejezetten jó élmény volt, és szeretnék a későbbiekben más templomokban is fellépni. A másik ilyen jellegű tapasztalatom pedig a Telekom Electronic Beats szervezésében megvalósuló live stream volt, ahol a gitárommal és a pedálokkal játszottam egy végtelen ambient session-t a naplementében egy hegytetőn. Hihetetlen extrém élmény volt, de ilyenkor érzem igazán, hogy ezt a zenét valóban arra a helyszínre írtam, és nem otthon vagy egy klubkoncerten kell hallgatni. Ott van a helye, ahogy a vonósoknak a templomban, az ambient zenének a hegytetőn, a Láttam a jövőt meghalni albumnak pedig Inotán, egy indusztriális környezetben.

Történhet a folyamat fordítva is? Inspirálhat egy rendhagyó helyszín egy dalt vagy egy előadást?

Eleinte kifejezetten helyszínekre és felkérések mentén készítettem a műsoromat: volt, hogy egy erdőben, volt, hogy egy kávézóban vagy akár sziklaszirten játszottam. Ezekre a helyszínekre külön projektek készültek, így minden koncert más és más volt. Nem ez volt életem legpihentetőbb időszaka, de nagyon tetszett az a feladat, hogy nem csak úgy fejből írom a zenét, hanem adott egy helyszín, idő, napszak és az emberek, és úgy születik meg az alkotás. Mint régen, amikor a klasszikus zeneszerzők a király temetésére írtak egy darabot, sokkal irányítottabb és nehezebb feladat volt, de valahogy életszagúbb is. Azt látom, hogy a kreativitásomnak jót tesznek az ilyen projektek, és ma már több olyan formációval dolgozom, amelyek tudnak alkalmazkodni az ilyen kihívásokhoz. Az INOTA pedig egy olyan csodálatos együttállás, amikor a koncertműsoromon nem is kellett változtatni, mert tökéletesen reflektál a helyszínre.

Tehát teljes mértékben térspecifikusan készül az előadásotok, amit a fesztiválon láthat majd a közönség?

Igen, amivel kifejezetten az inotai helyszínre specializálódunk, az a vetített anyag lesz, mert az teljesen új lesz: egy intenzív fényshow fog debütálni a fesztiválon. Eddig saját magam készítettem a vizuális anyagokat, amelyben egy jó barátom, Bencsik Atos segített. Ezt visszük tovább, de zeneileg és fénytechnikailag fejlesztettünk rajta, mert a korábbi anyag nem volt még elég koncepciózus és koherens a zenével. Az új koncepcióban a már meglévő, régi és az új dolgokat szeretnénk összegyúrni. Egyébként az inotai helyszínnel is ugyanez az érzésem támad: a helyszínnek komoly történelme van, egy bizonyos funkcióra építették, kialakultak különböző életterek benne, és nekem nagyon szimpatikus ennek az utopisztikus furcsasága, hogy egy ilyen erős feladat- és munkaközpontú környezet megpróbál élettér is lenni. Sőt, egy kultúrtér, ahol mi is játszani fogunk, amely kvázi egy gyári, indusztriális környezet, tehát szokatlan manapság. A vetített anyagban is az életet és az organikusságot próbáljuk összemosni az indusztriális technológiai motívumokkal.

Szerinted miben rejlik egy olyan helyszín varázsa, mint az Inotai hőerőmű?

Ez nagyon érdekes, mert szerintem szimplán a hűtőtornyok monumentalitása, kis költői túlzással, azt a benyomást kelti a hétköznapi emberekben, mint egy gótikus templom látványa: hatalmas és egy konkrét célra épült. Nem egy irodaház, nem egy lakóház, hanem egy konkrét, ipari feladattal bíró épület, amely ezen funkcióján kívül semmi mást nem tud. Az ilyen épületek varázsa engem mindig ámulatba ejtett, ugyanakkor furcsa érzéseket is kelt, hogy milyen fontos lehetett ez a hely egykor, most pedig mégis használaton kívül áll, és mintha belefagyott volna az idő. Túl nagy és költséges lenne lebontani, ezért inkább úgy hagyták, ahogy van. A mai világban, ahol az idő gyors múlása az egyik legkellemetlenebb élmény, amit megélhetünk, hiszen minden csak rövid ideig, impulzusszerűen van jelen az életünkben, egy ilyen időtlen épület tényleg ámulatba ejtő, mert megmutatja, hogy nemcsak napokban mérjük a dolgokat. Engem ez a költőiség vonz ebben a helyszínben.