Amikor a Balaton őszből télbe vált – Táj- és múltidézés Bertha Bulcsuval

„Először a tájról kellene beszélnem, a hegyek bazaltomlásairól, a bazaltszínekről, melyek a tóból a késő őszi hajnalokon mélyszürkén és tintakéken az égre verődnek. A nap hevéről, s a dermesztő téli szélviharokról, melyek meghatározzák az élet rendjét, formáját, lehetőségeit. Az élőlények igazodnak a tájhoz. Az ember éppen úgy, mint a nyárfák, sarjerdők, nádasok vagy a dankasirály, a kis lilik s az erdei vércse, a vaddisznó-kondák s a szelídnek látszó őzek.”

„Mint bejáró diák Tapolca és Keszthely, majd Balatongyörök és Keszthely között vonatozva naponta megbámultam Csobánc, Gulács, Szentgyörgyhegy, Badacsony és Szigliget különös vulkánkúpjait. Akkor természetes környezetem volt ez a táj, s a látványt nem éreztem rendkívülinek. Nem csodálkoztam, és nem örvendeztem. Tudtam, hogy a hegyeknek ott kell állni a látóhatár szélén, s némelyiknek egészen a vízparton, s a Balaton vizének is ott kell lenni, ahol évek óta állandóan látom, a hegyek, dombok, berkek, nádasok zöld ölelésében. Nem örvendeztem a táj szépségének, soha nem éreztem, és nem mondtam, hogy milyen szép ez a táj. Nem beszéltünk róla az anyámmal, és nem beszeltünk a tájról a diáktársakkal sem. Mégis, azokban az években vésődött belém a Balaton-felvidék képe, s később, ha külföldön járva honvágyam támadt, ezeket a hegyeket, berkeket, nádasokat láttam álmomban, s azok az Istvánok, Jánosok, Bözsik és Márták kísértettek, akiket gyerekkoromban megismertem. Csak el kell utazni, és életrekel a táj. Álmunkban utánunk jönnek a hegyek. Kéken és feketén felragyognak.”

„Hajnalban érkeztem Balatongyörökre. Ősz volt. A hársfák üde sorfala között lépkedve megérintett a nádasok és a víz nyers, vastag illata. Talán egy kis briz szaladt végig a tó hátán, s a nedves levegő átszűrődött a kerteken, s az olajfüzek leheletét is magával sodorta. Beszívtam a hűvös, nyers levegőt, s hirtelen éreztem, hogy boldog vagyok. Megérkeztem. A ház, melyet béreltünk, üresen állt. A magány várt rám a falak között. Nagyhirtelen mégis fogadkoztam, hogy nem hagyom el többet a Balaton vidékét. Megülök a nádasok szélén, nézelődöm a parton, megélek valahogyan.”

„Ezeken a délelőttökön a hajó is páraszigetek között úszott, s oly fehér volt, mint valami mesebeli hattyú. Néha úgy éreztem, hogy a tó felett lebeg, s majd csak a kikötőöbölben ereszkedik a vízre. Ahogy a köd engedett, nap mint nap kihúzódtam a hullámtörőkre. Végighasaltam a köveken, s a vízbe bámultam. A vízben s a víz szélén mindig történt valami. A hullámtörő köveken zöldből barnába váltott a mohák s a moszatok színe. A víz fésülte, lengette szakállukat. A kövek aljára vándorkagylók tapadtak. Házuk színét a kovamoszatok színéhez igazították. Kűszök csapatai rajzottak a tündérhínár bokrai alatt. Néhol a kövek közé beállt egy naphal. A kűszökhöz veres szárnyú koncér és dévércsapat keveredett. A siklók halakra vadásztak, sütkéreztek közben. A sirályok is lecsaptak néha. Ha az árnyékuk a vízre vetődött, szétrebbentek a halak. A csendes őszi délelőttökön átlátszó a Balaton vize. A méteres vízben is fenékig látni. A növények megroppantak, s leültek az iszapba. A nádasok megsápadtak. A természet már készülődött a hosszú, kemény télre.”

„Az emberek is a télre készülődtek. A határban sietve gyűjtögették a terményt. Gyümölcsöt szedtek, szüreteltek. Javában érett a zöldszilváni, a szürkebarát és a juhfark. A mi kertünkben hamvas kék színbe öltöztek a besztercei szilvák. Kínálgatták magukat. Elfogadtam, amit a kert adott. Szilvát ettem kenyérrel, vagy diót, mandulát kenyérrel. Néhányan meghívtak szüretelni. Puttonnyal jártam a vágók között. Lassan beérett az összes borszőlő. Fent a szőlőkön túl a cserszömörce bokrai pirosra, sárgára, vörhenyesen aranylóra festették az erdő szélét. Hordtam a puttonyomban a sok rizlinget, furmintot, s a présből édesen csorgott a hegy leve. Teltek a hordók. A hegy oldalából nézve a Balaton végtelennek tetszett. Opálkék, szelíd ragyogás volt a tó. A hegyek vad, nyári színe is megszelídült. Kékbe, palakékbe váltottak át. A balatoni körkép Györökről a legszebb. A hegy oldalából a vízre tekintve olyan panoráma tárul elénk, ami a nápolyi öböl képével vetekszik. Szentgyörgyhegy, Szigliget, Badacsony… A badacsonyi nyárfák, úgy tűnik, már a vízben állnak. Így látszik a hegyről… S a víz a hegy lábán túl mintha tengerré válna.”

„Novemberben elszegődtem a kikötőépítkezéshez. Eleinte a györöki móló villamosításával bajlódtunk, később a keszthelyi kikötő átépítésével. Árkokat ástunk a parton, s a kikötő testébe csatornát vájtunk. Az árkokba s a csatornába nagy csörlők segítségével ólomkábelt húztunk. A szelíd, mediterrán ősz hirtelen szertefoszlott. Az egyik novemberi reggelen északi szél tört ránk, s felkorkorbácsolta a vizet. A kikötőn csak előregörnyedve s kapaszkodva lehetett járni. Nyolcvan-száz kilométeres szelek dühöngtek a víz felett. A hullámok nem törtek meg a móló oldalában, hanem mint vastag esők átcsaptak rajta. A tajték s a víz két-három méter magasan szállt a kikötő fölött. Ruhánk átázott, s dideregtünk a szélben. Ilyenkor apró tüzeket raktunk a vadgesztenyefák alatt, s szárítkoztunk.”

„A pincék szertartásos látogatása ősszel kezdődött, a kukoricatöréssel egyidőben. Ilyenkor már leforrt az előszüretkor kipréselt must, s a gazdagabb pincékben még óbor is akadt. A Balaton-parti falvakban, akit „hívnak valakinek”, annak szőlője és pincéje is van. Akinek pedig pincéje van, ad magára. Meghívogatja a komáit, barátait, és a falu vezetői, tanítói közül is azokat, akiket tart valamire. A falusi pinceszerek szertartásos ideje a késő ősz és a tél. Ilyenkor lehet megkóstolni az új bort, összehasonlítani az előző évivel vagy a szomszédok borával.”

„1953-ban hosszúra nyúlt az ősz. Lassan, szemem láttára sárgultak meg a lombok, s hullottak le a földre. Néha szél kerekedett, s a száraz levelet napokig táncoltatta a falu utcáin s a parton. Ezt a boszorkánytáncot órákig lehetett bámulni, s a szem nem telt be vele. A levelek színes kavargása, mint a legfontosabb történés, sokszor kitöltötte az egész napomat. Szegény voltam és boldog. Olyan boldog, amilyen soha többet nem leszek.”