“Agyvelőm: tó. Hasznos, komoly.” – Nemes Nagy Ágnes és a Balaton

De amiben Nemes Nagy igazán nagyszerű és utolérhetetlen volt, az a természetlíra. A 20. századi magyar költészet bővelkedett a természetet plasztikusan megragadó szerzőkben, de Nemes Nagy egészen különleges és társtalan viszonyt ápolt a természettel. Költészete erős elemekkel, konkrét, plasztikus, kézzelfogható tárgyakkal dolgozik, ezekből bontja ki egyszerre mélyen érzelmes és fennkölten filozofikus képeit. "Fantáziám röghöz kötött" - mondta magáról nem egyszer, és ennek a "röghöz kötöttségnek" példaszerű megnyilvánulása Nemes Nagy viszonya a Balatonhoz.

Pedig Nemes Nagy Ágnes nem "a Balaton költője", abban az értelemben, ahogy mondjuk Egry József a Balaton festője. Nemes Nagy nem írt sokat a Balatonról, annál többet a Balatonnál - a híres szigligeti alkotótáborban töltött nyarak meghatározó élményt jelentettek a tősgyökeres pesti, nagyvárosi bölcsészlánynak. Itt született Vihar című verse, melyben konkrétan nem említi a Balatont, de helyzet, a partra hirtelen lecsapó vihar páratlanul plasztikus ábrázolása és a vers utolsó, mondatnyi szava - "Tó." - egyértelművé teszi az inspirációt.

Ez a "tó" minduntalan visszatér Nemes Nagy költészetében. Hol a gondolkodás rémisztő hullámzásra utal, mint csodás versében, A szörnyben:

Máskor pedig egy az emlékezés rögzítésének eszköze, mint gyerekeknek sokat szavalt, de egyáltalán nem gyerekversében, a látszólagos egyszerűségében is összetett Nyári rajzban:

De az igazi "tó", a "tóság" megtestesítője mégiscsak a Balaton volt Nemes Nagy számára. Bár verseinek kiindulópontja szinte mindig valamilyen táj, tájkép, Nemes Nagy igen ritkán nevezi meg ezt a tájat. Valószínűleg nem véletlenül. A Vihar című vers alapélményéről ezt meséli egy interjújában: "Szigligetre szoktam járni: ott van az a bizonyos íróház, ahova be szokták utalni az írókat. Ezért ez a szigligeti táj talán túlságosan is kiírt már."

Tehát Nemes Nagyot kifejezetten zavarta, ha egy tájra "rátelepszik" az irodalmi hagyomány, ha túl sokat írnak róla, mert az félrevezeti a vers olvasóját. Éppen ezért, bár verseinek kiindulópontja szinte mindig a táj, a legritkább esetben nevezi meg, teszi felismerhetővé ezt a tájat. A Balaton kivétel, olyannyira, hogy egyik legszebb, legnagyobb igényű, legnagyszabásúbb versének ez a címe. "Szeretem a tájképeket. Például a Balaton című versem egy nagy, nevezetes, mindnyájunk által ismert tájat próbál bejárni" - mondja ugyanebben a beszélgetésben.

A "bejárni" kifejezés nem véletlen. A Balaton egyfelől tényleg olyan, mintha egy - az átlagosnál intellektuálisabb - idegenvezető kísérne végig minket a látványosságokon, mindenekelőtt a Tihanyi-félszigeten: "Levendula-mezők között / látni a geológiát" - indít a félreérthetetlen helyi jellegzetességekkel, és még rá is erősít:

Az apátsági alapítólevél, a levendulamezők és a gejzirkúpok látható geológiája teljesen egyértelműen beazonosítja a tájat. Ebből a konkrét világból bontja ki aztán Nemes Nagy lenyűgöző, már-már kozmikus látomását. Biblikus vízió bontakozik ki a vízből, a "mocsári tóból", ahogy Nemes Nagy a Balatont nevezi.

Látható tehát, hogy Nemes Nagy Ágnesnek a Balaton nem Riviéra volt. Nem könnyed nyaralások frivol helyszíne - bár egyik legszebb fotója éppen itt készült, amelyen Ottlik Gézával csónakáznak a tavon. Nem: Nemes Nagy egyszerre konkrét, tárgyias (vagy "tárgyiasnak" nevezett) és hatalmas távlatokat nyitó, átszellemült, spirituális lírájában súlyos szimbólumként, viharral, halállal, küzdelemmel terhes tájként kezelte a Balatont. Nemes Nagy Balatonján nem ragyog a fény, ahogy Szőnyinél, nincsenek könnyed csevejek, ahogy Eötvös Károlynál. De ilyen is a Balaton, és mi köszönjük a száz éve született Nemes Nagy Ágnesnek, hogy megmutatta ezt az oldalát.