„A kislányom édesapja halász volt az Obon” - Interjú Ruttkay-Miklián Eszterrel, a Reguly Antal Múzeum igazgatójával

A múzeum több lábon áll: kutatják a finnugor nyelveket csakúgy, mint Reguly Antal munkásságát, de vannak itt népi kézműves foglalkozások, helytörténeti kiálltások is. Hogyan került Zircre?  

Bár matematika szakos gimnáziumba jártam Veszprémbe, végül finnugor-néprajz szakot végeztem, de nem csak én kerültem humán pályára az osztályból. Van köztünk történész-koronakutató, angol tanszék vezető, bibliai nyelvekkel foglalkozó teológus vagy éppen Indiában élő jógi, aki szanszkrítből fordít. Az egyetemen akkoriban Schmidt Éva tartott kurzust az obiugor medvekultuszról. Izgalmasnak találtam, mert jungiánus, pszichológiai alapokon elemezte a kultuszt, és sokat mesélt a helyszínekről is, mert a ’70-es években kint élt a terepen, Szibériában. 

Aztán ön is követte a tanárát… 

Hat évig éltem Szibériában, hanti területen. Éva – aki megalapította az első hanti folklórarchívumot - az északi hantikat kutatta. Egy csereprogram keretében utaztam először oda, és azonnal beszippantott ez a világ! Nyaranta expedíciókon vettem részt, megtanultam a nyelvet, később már egyedül is jártam ki, és végül évekre ott maradtam, férjhez is mentem. 

Mielőtt ebbe belevágunk, mit kell tudnunk a hantikról? Hogyan élnek, őrzik a régi hagyományt, kultúrát? Mit esznek, mennyire nomád a szibériai élet?   

Akkora területen élnek, mint Franciaország, de csak húszezren vannak. Ez Nyugat-Szibéria, az Ob és az Ural vidéke. A folyók jelentik a fő közlekedési utat, nyáron csónakkal, télen a jégen és a havon. Nagy területen kell vadászni, mert kicsi a környezet eltartóképessége. Egy-egy településen kevesen élnek, így nagy nyelvjárási, hitvilágbeli, kulturális különbségek vannak a mai napig. A telek néha jobbak, mint a nyarak, mert a melegben rengeteg a szúnyog, ráadásul nem könnyű a megélhetés, mert nincs villany, nincs hűtő, nehéz az ételeket eltárolni. Én először egy erdei szállásra kerültem ’92-ben, egy rénszarvas vadász családhoz. Harminc kilométerre nem volt semmi, na, az volt az igazi beavatás. A halpucolástól, a siketfajd csapdázásig mindent megtanultam.  A mínusz 40 fokot sem egyszerű megszokni. Télen a fő élelemforrás a jég alatti halászat, de nyáron is rengeteg halat fognak, ebben mérik a vagyont. A vadászat kiszámíthatatlanabb, bár egy jávorszarvas elejtése hosszú időre megoldja a gondokat, de tartanak rénszarvast a húsáért, és ez egyben cserealapként is szolgál. Nyáron a délről felköltöző kacsafélék kerülnek az asztalra. Dél felől érkezik az élet, északon van a halál, a hanti mitológia is erre épül. A sírjaik fölé kis házikókat emelnek, abba teszik be, amire szükség lehet a túlvilágon: némi ételt és szánt. Ami a hagyományos öltözéket illeti, engem kutatóként lazábban kezeltek, sőt, később feleségként is elfogadták, hogy mivel máshonnan jöttem, nem hordtam az arcot takaró kendőt. Egyébként helyi viseletben jártam, mint minden hanti nő, de szeretem is azokat a ruhákat, ékszereket. A nyaklánc, ami rajtam van, halszemmintás, rénszarvas ínra fűzve. 

Többször szóba került, hogy párra talált kint. Mi a történetük?  

A falu központi háza volt a későbbi férjeméké. Nagyjából 10-15 család lakott a településen, csaknem 40 kilométernyire voltunk orvostól, mindentől. Ő igencsak rossz természetű fiatalember volt, emiatt a szülei nem tudtak neki feleséget venni. Én már vénlánynak számítottam, ő meg agglegénynek, így végül egymásra találtunk. 2005-ben eljött velem Magyarországra, mert itthon akartam szülni, aztán visszamentünk és két évig kint élt a család. A vízumhelyzet miatt azonban haza kellett jönnöm, ő pedig velem, velünk tartott. Sajnos az itthoni élet nem működött sokáig. A férjem természeti ember, húsz évig halász volt az Obon, nem tudta megszokni ezt a közeget, számára városban élni extrém kihívás volt. Azt mondta egyik ősszel, ő hazamenne vadászni, aztán nem jött vissza, négy éve nem is láttam. Emma lányunk az én nevemen van, mert rémálom lett volna a hivatalos papírok intézése, itthon nem voltunk összeházasodva.

Több könyvet is írt a hantikról, az egyik, az Amikor a láb elnehezül részletes kulturális kitekintés, rengeteg érdekességgel, számunkra talán nehezen értelmezhető szabállyal, hagyománnyal. Mondana egyet?  

A könyv több egyéb téma mellett a női rítusokról, a nők életét a mi olvasatunkban sokszor megkeserítő szabályokról szól. A láb elnehezülése a menstruációs ciklus szimbóluma, a nők ilyenkor szennyezettek, elkülönítik őket, mivel deréktól lefelé tisztátalannak számítanak. Nem léphetnek át dolgokat, nem teregethetik ki az alsóneműjüket, ha kapcsolatba kerülnek egy tárggyal, az is tisztátalan lehet. A ciklus és a gyermekágy után fizikai és rituális tisztításon kell átesniük mielőtt visszatérnek a közösségbe. Teljesen tisztának csak gyermekkorában számít egy lány, illetve a menopauza után lesz tiszta a nő. Bonyolult szabályrendszer alakult ki emiatt a női létről, arról, hogy mit ehetnek, hova mehetnek, és így tovább. 

Bár a finnugor nyelvrokonságot ma már kevesen kérdőjelezik meg, több elmélet is napvilágot látott az ellenkezőjéről… 

Komoly nyelvész nem kérdőjelezi meg a finnugor eredetet, én, mióta beszélek hantiul semmi kétségem nincs efelől. A gyökere tehát finnugor, de persze vannak benne szláv, török és más jövevényszavak. Fontos azonban megkülönböztetni a kulturális rokonságot, a nyelvitől és a genetikaitól. Attól, hogy a nyelv rokon, nem feltétlen van népi, genetikai kapcsolat. Ezek inkább halmazok, amelyek néha metszik egymást.